 |
| Alina Serban (fotó: Romedia Foundation) |
A Független Színház kérésére Alina Serban, román állampolgárságú, Nagy-Britanniában élő színházi alkotót kérte föl üzenet megírására, melyben üdvözli az alkotókat és a nézőket.
Alina 2009-ben végzett a bukaresti Színház-, és Művészeti Egyetemen. A hazai közönség 2010-ben, a Kortárs Drámafesztivál keretein belül a MU Színházban láthatta "Felelősségem tudatában kijelentem" c. előadásban nyújtott nagy sikerű alakítását. 2011-től posztgraduális képzésen vesz részt londoni Királyi Színiakadémián, ahova előtte nem vettek föl roma származású alkotót.
London, 2014.
március 23.
A színház
találkozás!
Köszönöm, hogy ma, március 27-én a gondolataim találkozhatnak
Veletek!
Március 27. az nap, amikor kifejezhetjük a színház fontosságát. Egyben
az a nap, amikor megszületett az asszony, aki életet adott nekem.
Anyám,
Niculina, roma asszony, aki takarítóként dolgozik Bukarestben.
Alacsony, erős
asszony, aki sokat küzdött élete során. Egy a sok ezer asszony közül, akikről a
színháznak szólnia kellene.
Ma
emlékeznünk kell sok-sok el nem mondott történet fontosságáról, és annak
szükségéről – engedjétek meg, hogy megismételjem: a szükségéről, hogy ezeket a
történeteket végre elmeséljük.
Bárcsak a
szavaimnak karjai nőhetnének, hogy megérinthesselek és átölelhesselek Titeket,
színész társaim és minden színházcsináló! Szükség van ránk, és amiért
dolgoztok, az nagyon fontos.
A szemünket
és a szívünket mindig nyitva kell tartanunk mindarra, ami körülöttünk történik.
Amikor a
hatalom késlekedik abban, hogy az igazságnak teret nyisson, amikor a gyűlöletet
és a mások iránti erőszakot tüzeli, akkor csak rajtunk múlik, hogy kimondjuk:
nem veszünk részt ebben.
Csak fél
oldalam van, és annyi mindent szeretnék elmondani. Ha csak egy mondatom lenne,
azt üzenném: „Ne késlekedjetek, mutassatok rá, leplezzétek le és szorítsátok
sarokba a gyűlöletet.”
Az nem lehet,
hogy 2014-ben, egész egyetemes történelmünkkel a hátunk mögött, még mindig
félelemben kell élniük embereknek származásuk, a bőrszínük vagy a szexuális
orientációjuk miatt.
Rajtatok
múlik, hogy megmutatjátok-e a művészet ökleit, és hogy hangszóróra
kapcsoljátok-e az igazság hangját.
Ebben a rövid
életben, amit itt a földön töltünk, kérlek, tegyétek fel magatoknak a kérdést,
amit én is gyakran felteszek magamnak: Milyen művészek akartok lenni? Milyen
társadalomban akartok élni?
Számít a
válaszotok.
Művészként,
és román roma nőként, bevándorlóként – célom, hogy része lehessek a színháznak
és a társadalomnak, amely kihívja a privilegizált nézőpontot, és igenis
foglalkozik a diszkriminációval.
Azt hiszem,
letelt a fél oldalam. Ismét az édesanyámhoz kapcsolódó gondolattal köszönök el
tőletek:
Egyszer azt
kérdezte tőlem: „Drágám, tudom, hogy okos vagy, miért nem szerzel egy normális
munkát? Miért rohangálsz össze-vissza, csak, hogy ki tudd fizetni a
lakbéredet?”
Ezt én is
sokszor megkérdeztem magamtól. Mégis folytatom, amit elkezdtem remélve, hogy
ezzel segíthetek, hogy a roma srácok és a nem romák egyaránt hozzájuk méltó
világban nőjenek fel.
Éljen sokáig
a színház és minden anya!